- Lauren! - ölelt meg. Mindig is úgy kezelt, mintha a húga lennék.
- Kelly, miért nem jöttél? Nickolas várt.
- Sajnálom, késtem. De...
- De?
- Nem most kéne elmondanom.
- Kelly, ha nem most, akkor mikor máskor?
- A Viadal után.
- Szerinted visszatérek? - mosolyodtam el.
- Van esélyed. És senki nem tudja mi lesz ott, tehát egálba vagytok.
- Kivel vagyok egálban?
- A többiekkel. - észre sem vettem, de elterelte a szót, a kérdésemről.
- Szóval?
- Mi szóval?
- Kelly, nem tereld tovább a szót. Idő van. Kevés idő. Mi van a, De... résszel?
- Jól van. Figyelj. A bátyád és Én... - felhúztam a szemöldököm - szakítottunk.
- Mi van?! De hisz már 6 éve vagytok együtt, és most...? - csordultak ki a könnyek a szememből. A bátyámnak Kelly volt az egyetlen lány aki foglalkozott vele. (családon kívül) És most őt is elveszti. Nem kívánok neki rosszat. Megérdemli a boldogságot, de azt is elvették tőle. Az élet nem igazságos.
Kellynek szóltak, hogy menjen ki. A lány nem ellenkezett, csak annyit mondott.
- Sok sikert Lauren.
Ismét csak 2 perc múlva berontott Mary. A legjobb barátnőm.
- Istenem! Miért neked kell menned?! - sírt.
- Nyugodj meg Mary! És ha nyerek? Elbújok, meg minden.
- Deh, deh - kapkodott levegő után.
- Nincs de. Majd összeszerzek valakit aki ssegít nekem. Vagy én segítek neki.
- És ha megöl?
- Akkor megöl. Legalább hamarabb vége lesz - apró mosoly jelent meg a számon. A saját halálom gondolatára elmosolyodom. Nem lesz nehéz így ölni.
